Nagy találkozás – korán, későn, jókor?
Ki ne hallotta volna barátnős beszélgetéseken: „Azért nem lett a kapcsolatunkból semmi, mert túl korán/túl későn találkoztunk”. Valóban van „túl korán” és „túl későn”? Meglehet, csak rajtunk múlik, hogy ezeket a találkozásokat megpróbáljuk úgy megélni, úgy átformálni, hogy ne legyen se későn, se korán – hanem azt mondhassuk: éppen időben.
„Korai volt a találkozásunk”
– Amikor a barátomat megismertem, tizenöt éves voltam – meséli a tizenkilenc éves Vince Tímea. – Ő négy évvel volt idősebb nálam. Felnéztem rá, imponált, hogy jóval érettebb nálam, de valahogy mindig éreztem, hogy előbb-utóbb felnövök majd hozzá, és azt is sejtettem, ha így történik, akkor vége lesz a kapcsolatunknak. Ahogyan „korosodtam”, kezdtem úgy érezni, hogy már többre vágyom. Néhány hete szakítottam vele. Nagyon fájt nekem is az elválás, de azt gondolom, ahhoz mindenképpen rosszkor, túl korán találkoztunk, hogy életre szóló szerelmet adjunk egymásnak. A barátnőim körében is azt látom, hogy a fiatalkori szerelmek hasonló sorsra jutnak. Mi négy éven át mindennap találkoztunk egymással, talán az is lehet, hogy nem jól gazdálkodtunk az érzelmeinkkel – hiszen ezek megkoptak, elmúltak. Most szükségem van arra, hogy kicsit „éljek”, mert négy éven keresztül szinte sehová sem mentem. Sokat köszönhetek a volt páromnak: mellette lettem kitűnő tanuló, otthonülővé váltam, de most szeretnék kicsit pörögni. Jó, ahogy csak sodornak magukkal az események, élvezem a függetlenséget – bár hiányzik az ölelés, a szeretet, a csók… Persze, szeretettel gondolok a volt páromra, amikor egymásra találtunk, akkor nagyon jó volt, hogy pont akkor találkoztunk, mellette nőttem fel, mellette értem nővé – de ahhoz, hogy tartós kapcsolat váljon ebből, mégis később kellett volna megismernünk egymás.
Állapotosan lett szerelmes
Czifra Noémi története azt mutatja: sosincs túl későn ahhoz, hogy az igazival találkozzunk. Noémi – vagy ahogyan a televízió egyik valóságshowjának műsorvezetőjeként megismertük: Nóci – már állapotos volt, amikor megismerkedett a mostani párjával. És most mindketten izgatottan várják a kisbaba őszi érkezését…
– Korábbi párommal összesen két évig voltunk együtt, és már egy évvel ezelőtt eldöntöttük, hogy jöhet a baba – meséli Nóci. – Komolyan terveztük, hogy együtt éljük le az életünket, már épült a közös lakásunk… de mire készen lett, mi már szakítottunk. A párom döntött úgy, hogy mégis mással szeretne élni… Amikor elváltunk egymástól, már terhes voltam, de még nem tudtam róla. A baba az utolsó közös nyaralásunkon fogant. Tizennégy hetes terhes voltam, amikor kiderült, hogy állapotos vagyok, ugyanis nem észleltem semmilyen tünetet, még a menzeszem kimaradása sem volt gyanús jel, hiszen a fogamzásgátló abbahagyása után eléggé szabálytalan, rendszertelen volt a ciklusom. Tehát amikor rájöttem, hogy babát várok, már nem tudtam volna ezen változtatni – de nem is akartam változtatni rajta!
Közbeszúrom a kérdést, vajon ismerte-e már akkor a mostani partnerét? Nóci mosolyog, majd bólint.
– Látod, ez is olyan érdekes. Kizárólag rajtunk múlik, hogyan alakul az életünk. Sosem bánkódtam a múlton, mindig a jelenre és a jövőre koncentráltam, és észrevettem, hogy így általában jó dolgok történnek az emberrel. Persze, megviselt a szakítás, de próbáltam előre nézni. Elhagytak, mégsem gondoltam azt, amit hasonló helyzetben sokan, például hogy „minden férfi szemét”, hanem nyitott voltam. A mostani kedvesemmel mindössze néhány hete ismertük egymást, amikor kiderült, hogy babát várok. Egyszerre szembesültünk a kérdéssel, és mindketten megijedtünk: hogyan tovább? Én úgy gondoltam, elmúltam harminc, egészséges vagyok, és a vállalkozásom jól működik, tehát adottak a körülményeim is ahhoz, hogy felnevelhessem a babát. És a párom akkorra már annyira kötődött hozzám, hogy fel sem merült benne, hogy szakítsunk. Ezzel is bizonyította, hogy szeret, nagyon bölcsen és hihetetlen megértéssel kezelte a helyzetet, sőt, már nagyon várja a babát! Nyugodtan mondhatom, hogy már most több köze van hozzá, mint a biológiai apukájának (akivel egyébként baráti viszonyban maradtunk). Azt gondolom, nincs lehetetlen helyzet, nincs olyan, hogy „túl késő” lenne egy kapcsolathoz, egy találkozáshoz; ha a két ember valóban egymást akarja, akkor le lehet győzni az akadályokat! Biztos vagyok benne, hogy mindig a saját fejünkben dől el, hogyan alakul az életünk.
„Ha előbb találkozunk, nem lett volna tartós a kapcsolatunk”
Régóta ismerem őket, és mindig csodáltam, hogy két, látszólag eléggé eltérő habitusú ember hogyan képes ilyen harmóniában élni, mint ők. Dévényi Tibor 1985-ben ismerte meg a Budapesti Diszkótáncverseny fiatal győztesét, Szabó (ma már Dévényi) Katit, és egy évvel később összeházasodtak. Nagyobbik fiuk, Dani tizennyolc, Máté pedig négyéves. Tibort manapság is sokat láthatjuk a televízióban, Kati évekkel ezelőtt lezárta énekes-táncos pályáját, és jelenleg profi sminkiskoláját vezeti.
– Mi pont időben találkoztunk! – szögezi le Tibor. – Ha előbb ismerkedtünk volna meg, akkor még biztosan nem akartam volna házasságot, Kati pedig túl fiatal lett volna a tartós kapcsolathoz. A találkozásunkkor én már a negyven felé közeledtem, bár bevallom, eléggé zűrös agglegény-életet éltem. Már túl voltam négy gyűrűs menyasszonyon, és azt gondoltam, talán sosem fogok olyan lányt találni, akivel családot alapíthatnék.
– Úgy tudom, nem volt első látásra szerelem… – szúrom közbe.
– Nem is! Kati nem szerette a tévéműsoraimat, nem kedvelt engem.
– Nem jött be a stílusa… – nevet Kati. – Huszonegy éves voltam, amikor megismerkedtünk, Tibi akkoriban diszkózott, és a műsorába, produkcióként keresett táncosokat. Egy ideje már önfenntartó voltam, a Vidám Színpad tánckarában dolgoztam, de szükségem volt a pénzre, és Tibi neve biztosítékot jelentett számomra. Üzleti megfontolásból mondtam igent. Aztán idővel haverok, majd barátok lettünk, de annyira, hogy Tibi engem kért meg, hogy lerázzam a barátnőit, ha nem akart velük találkozni.
Mesélik, egy hideg, őszi estén váltott át a barátság szerelembe, bár Kati ezután sem költözött Tibihez. Sőt: pár hónappal később elment külföldre énekelni, és csak telefonon tartották a kapcsolatot. A férfi egyszer csak megkérdezte Katit: hol a személyije? És mellékesen említette, akkor bejelentkezne az anyakönyvvezetőhöz. 1986 nyarán házasodtak össze.
– Augusztusban már terhes voltam. Tizenhét év van köztünk, Tibi akkor már nagyon szeretett volna gyereket, de nekem még nem hiányzott, hogy anya legyek. Mégis, úgy gondoltam, túl önző lenne részemről, ha még öt-hat évet várnék. Megegyeztünk, ha meglesz a baba, utána folytatom az éneklést, és így is történt. Mátét már érettebb fejjel vállaltam, volt is előtte kupaktanács itthon, Tibi kifejezte aggályait, hogy majd mindig neki kell érte menni az óvodába… aztán…
– Boldogan megyek érte – vallja be a férj. – A világ minden kincséért sem adnám őt oda. Csak kicsit furcsa: közel a negyvenhez még azt sem hittem, hogy valaha megnősülök, hogy gyerekeim lesznek. Aztán – szerencsére – másként alakult. Úgy érzem, jó apa vagyok, csak legfeljebb kicsit megengedőbb és türelmesebb, mint a húsz-harmincéves apukák…
Korábban kellett volna…
– Miről meséljek? A titkos randevúkról? A vágyról, amit iránta érzek? A lopva váltott sms-ekről, amelyeket a vécéből írok neki? – kérdezi halkan. Negyvenes, vörös hajú, vékony nő, nem látszik az alakján, hogy három gyereket szült. – Neki is családja van, nekem is. És pont. Innentől nincs megoldás. Elemészt a szerelem minket, de nem okozhatunk fájdalmat hét embernek! Neki két gyereke van, szerető felesége… Mit mondhatnék? Túl későn találkoztunk, igen. Túl későn. Minden gondolatomban ő van, vele alszom el, ébredéskor rá gondolok, és ez néha jó, többnyire viszont iszonyú gyötrődés. Hetente néhányszor, lopva találkozunk pár órára, kölcsönlakásokban szeretjük egymást, vagy eldugott parkokban sétálunk, és arról álmodozunk, ha majd felnőnek a gyerekeink, akkor mindketten elválunk, és végre beteljesülhet a szerelmünk. De nem vagyok biztos benne, hogy valóban elválunk majd. Gyengébb annál az ember, jobban ragaszkodik a megszokotthoz… Nem tudom. Nem is tudom – fogja a tenyerébe az arcát. – Lehet, hogy erősek leszünk hozzá, és megtesszük. De nem vagyok biztos benne. Addig is marad a reménykedés, a gyötrődés és a lopott órák.
Nem késtünk le semmiről!
– Sem a magánéletemben, sem a pályámon nem éreztem soha, hogy túl késő lenne a váltáshoz! – mosolyog Endrei Judit. Az ismert televíziós műsorvezető egy nagy szerelem miatt harminchat évesen hagyta el addigi partnerét, és közel a negyvenhez vállalta gyerekeit. A szakmájában is hasonló rugalmassággal váltott: amikor úgy érezte, hogy nincs szükség rá a televízióban, a szentendrei Skanzen –Amfiteátrum programjait kezdte intézni, és könyveket írt. Manapság már más szerzők könyveinek kiadásával is foglalkozik.
– Sosem voltam keresgélő nő, inkább minden helyzetet elfogadtam. Mielőtt Péterrel megismerkedtem, hosszú, nyugodt kapcsolatban éltem valakivel. Valahogy sosem került szóba köztünk, hogy családot kellene alapítanunk. Sokan talán úgy gondolják, hogy választanom kellett a család és a karrier között, de ez nem igaz. Nagyon szerettem a munkámat, valóban kitöltötte az életemet, de nem ezért nem merült fel a gyermekvállalás kérdése, hanem talán nem érett meg bennem az anyaság iránti vágy. Emlékszem egy húsvét reggelre, még az előző kapcsolatomból: ettük a húsvéti tojást, és hihetetlen csend volt a házban. Akkor átfutott rajtam a gondolat: ha gyerekeink lennének, biztosan nem ülne csend a házon, biztosan kacagás, nevetés töltené be az otthonunkat!
Judit mesél a nagy találkozásról. 1989-ben történt, még a régi kapcsolatában élt, amikor elment egy hónapra Brüsszelbe, egy kulturális menedzser-képző tréningre. Erre a tréningre még egy ember érkezett Magyarországról: Judit kollégája, Sütő Péter. Judit nevetve mondja, ő sosem szerette a Péterhez hasonló, nagyhangú, lehengerlő férfiakat, Péternek pedig az ő „mimózasága” nem volt szimpatikus. Mégis, egyre több időt töltöttek együtt Brüsszelben, és Judit egyre többet nevetett mellette… Amikor hazaértek, még plátói volt a szerelem köztük.
– Úgy éreztem, előbb be kell fejeznem a régi kapcsolatomat, hogy az újba belefeledkezhessem. Egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy túl későn jött volna az új szerelem. Felkavaró, perzselő szenvedély kötött Péterhez. Ráadásul ebben az időszakban kezdett megérlelődni bennem a gyermek iránti vágy. Szeptemberben volt a brüsszeli út, januárban pedig már együtt éltünk, és én kezdtem tudatosan készülni az anyaságra. Ugyan egy ideig nem estem teherbe, ezért picit megijedtem: talán kicsúsztam az időből? Végül 1991-ben megszületett Nórika. Szerettem volna még egy gyereket, Péter egyetértett ezzel, így három évvel később (negyvenegy éves koromban) világra jött Laura. Teljesen természetesnek tartom, hogy így alakult a sorsom, szoktam is nyugtatgatni a harmincas nőket, hogy semmiről sem késtek le: megtalálhatják az igazit, a nagy szerelmet, és még negyven körül is szülhetnek egészséges gyermeket, főleg ma, amikor már a magzati diagnosztika nagyon fejlett. Nem tudom, milyen anya lettem volna huszonévesen, de nem bánom, hogy így alakult. Úgy érzem, törődő, teljes szívvel-lélekkel a családjának élő asszony vált belőlem.
Fejős Éva
[box]
Nincs korán, nincs későn
– Ha egy találkozásból kapcsolat alakul ki, akkor azt mondjuk, hogy a pár pont jókor találkozott – vélekedik dr. Somogyi Andrea. A pszichiáter azt is hozzáteszi: ahogyan a kapcsolat előrehalad, eldől majd, hogy az adott pillanat valóban megfelelő volt-e a találkozásra. – Rajtunk múlik, hogy egy találkozást korainak vagy késeinek fogunk-e fel. Egy hölgy ismerősöm már kétszer volt házas, mindkét férjével boldog volt, de mindkettőt elvesztette. Már hatvan felett járt, amikor találkozott egy férfival – aki, mint kiderült, évek óta rá várt. És kivárta azt a pillanatot, amikor „jókor” találkozhattak. Azóta együtt élnek, és a hölgy elmesélte, biztosan érzi, hogy ez a férfi az igazi számára, de ez nem kérdőjelezi meg azt, hogy boldog volt az előző két kapcsolatában. A másik pár már a középiskolában ismerte meg egymást, mindketten érezték, hogy egymással tudnák beteljesíteni az életüket, de mindig elsodródtak egymástól. Ma már középkorúak, plátói szerelmet éreznek egymás iránt, és tudják, hogy valóban egymásra találnak majd, amikor kiröppennek a gyerekeik. Ez nem vágy részükről, hanem tudják, hogy így lesz, és meg is fogják tenni azt a bizonyos lépést. De tudok olyanokról is, akik tizennégy éves korukban szerettek egymásba, és azóta – húsz éve – szerelemben élnek együtt. A hosszú táv igazolta, hogy a találkozásuk nem volt korai. Tehát sosem mondhatjuk, hogy lekéstünk valamiről, nincs „korán”, nincs „későn” – csak „jókor”![/box]
[box]
„Ezer életen és ezer bajon át…”
– Klasszikus szerelmi történet a miénk – kezdi Krajcsó Tibor. – A tánciskolában ismertük meg egymást, tizenhat évesen. Az akkori oktatói koreográfia szerint húsz-harminc lány közül kellett választanom magamnak párt, és Erzsi mellett döntöttem. Mondhatjuk, hogy valóban választás volt, hiszen ahhoz kellett odalépnünk, aki számunkra a legszimpatikusabb volt és a legjobban tetszett. És ő nagyon szép volt – mosolyodik el. – Azóta – harmincöt éve – együtt vagyunk. Úgyhogy mondhatjuk, hogy időben találkoztunk, és túlságosan korainak sem nevezhető az ismerkedésünk, legalábbis az eltelt idő ezt mutatja.
– Tibi nagyon helyes volt – veszi át a szót a feleség. – Sok lány szemet vetett rá, de tudjuk, amit az ember akar, azt eléri, harcol érte, úgyhogy a végén csak összejöttünk.
Mint mondják, soha nem jutott eszükbe elhagyni a másikat.
– Örültünk, hogy találtunk egy olyan társat magunknak, aki teljes mértékben azonosulni tud velünk. Miért is kellett volna azon gondolkodni, hogy ennek bármikor vége kellene, hogy legyen, mikor mindkettőnknek örömforrás volt a másik. Természetesen más volt akkoriban az élet ritmusa is, lassabbak voltak az életfordulók és talán kicsit nagyobb volt az indíttatás, hogy egy kapcsolat tovább tartson. Akár rögtön az első is.
– Természetesen nekünk sem ment minden zökkenőmentesen – mesél tovább a férj. De a családi élet fordulópontjai időről-időre felfrissítették a kapcsolatunkat: gyermekek érkezése, lakáscsere…
– Mindig voltak közös célok, amelyek összekovácsoltak bennünket. És lesznek is, csak kisebbek.
Vajon le lehet írni három szóban a hosszú boldogság titkát?
– Odafigyelés, bizalom és alkalmazkodás – vélekedik Erzsi.
– Én hozzátenném még a bátorságot is – mondja Tibor. – Vegyük komolyan, ha megtaláltuk életünk párját, és merjük a választásunkat minden helyzetben felvállalni!
K. L.[/box]
